Nightwish.hu

Terrorizer magazin – interjú Tuomasszal

2009-11-24 Terrorizer magazin – interjú Tuomasszal

Interjú Tuomas Holopainennel: Mi vár most a Nightwishra?

Több mint 190 koncert után eljött az ideje, hogy a Nightwish tagjai szögre akasszák az ujjatlan kesztyűiket, és elkezdjék a megérdemelt pihenést. A turné a helsinki Hartwall Areenában ért véget.

Miután a műhó megszáradt, és a konfettit is felseperték, találkoztam Tuomas Holopainennel, a banda vezetőjével és dalszerzőjével, hogy arról kérdezzem, mi következik ezután.

Megcsináltátok. A show-nak vége. Most már hivatalosan is szabadságon vagy. Hogy érzed magad?

Nem aludtam sem tegnap éjjel, sem az azelőtti éjszaka. Tudod, ez egy furcsa dolog, két évet töltöttem úton, majd az utolsó koncert előtt halálosan ijedt, ugyanakkor izgatott is voltam. Aztán olyan jól ment az egész, ahogyan, és ez egy hatalmas megnyugvást és szomorúságot jelent egyidőben, azt sem tudom, hogyan érezzem magam. Ez olyan, mintha a világ legszebb börtönében töltöttem volna két évet, majd a szabadulás után nem tudom, mihez kezdjek. A tegnapi show, azt hiszem benne volt az top 3 koncertben, amit valaha adtunk.

Ez volt a második alkalom, hogy ezen a helyen játszottatok – az előző alkalom kissé szenzációsabb és címoldal-gyanúsabb volt, a múlt éjszaka volt az egyszerűbb a kettő közül?

Azt hiszem, hogy az előző Hartwall Areena show, amikor az End of an Era DVD-t rögzítettük, ugyanilyen jó volt, szóval azt mondanám, hogy ez volt a banda eddigi két legjobb koncertje. Az érzés, hogy ez az utolsó show, ráadásul ott volt az egész családom, a barátok, a kiadó emberei, mindenki.

Szóval, Anette akkor biztonságban van? A legutóbbi alkalom után néhányan most is a legrosszabbra számítottunk. Nem gondoltatok arra, hogy neki is adtok egy levelet?

Igazából gondoltunk arra, hogy felbérelünk egy postást, vagy valakit, hogy öltözzön be, azért hogy az utolsó szám előtt hozzon fel egy levelet a színpadra Anette-nak, és akkor kinyithatta volna még ott, de aztán úgy gondoltuk, hogy ez kicsit ízetlen tréfa lett volna. Vagy az is szép lett volna, ha a konfettiágyúkat töltjük fel levelekkel.

A tegnap koncert visszahozta az emlékeidet arról a végzetes estéről? Furcsa lehetett visszatérni oda, a backstage-ben várni a bandával, hogy elkezdjétek, közben emlékezni a négy évvel azelőtti éjszakára.

Nah, igazán nem rágódunk már a múlton. Úgy értem, egyszerűen nem kísért, tegnap éjjel egyszer sem gondoltam arra, mi történt négy éve ugyanazon a helyen, szóval ez nem számít, egyszerűen élveztem minden pillanatot a színpadon. Fantasztikus élmény volt.

Most, a recesszió idején, rengeteg koncerten látni, hogy a nézők száma csökken, milyen érzés most lenézni a színpadról és egy teltházas arénát látni? Lélegzetelállító, nem?

Az idei koncertjeink száma lenyűgöző volt, és néhány dolog nagyot bukott idén Finnországban, például fesztiválok vagy nagy nevek a Hartwallban háromezres közönséggel. Szóval tényleg féltünk, hogy lesz-e pénze az embereknek ezekben a nehéz időkben, hogy eljöjjenek, vagy hogy érdekeljük-e még őket.

Nagyon szerencsések vagytok, hogy ilyen elkötelezett a rajongótáborotok!

Igen, ezt észrevettem. Annyira nagy dolog ez nekik, ez a szenvedélyük és az életstílusuk, szóval a recesszió szart sem jelent.

Mi a titkotok? Hogyan készültök fel egy ilyen hatalmas show-ra?

Igazán kipihentek voltunk, és most először, talán utoljára is, de megegyeztünk, hogy a show előtt és után senki nem jöhet be a backstage-be. Azt akartuk, hogy ez most olyan egymás közti pillanat legyen a bandával, szóval a koncert előtt négy órán keresztül csak csevegtünk, a múlton merengtünk egy pohár bor kíséretében, pihentünk. Jukka pókerezett a neten, tudod, ez is egy módja a kikapcsolódásnak a show előtt, de mindenki nagyon ideges volt. Anette egészen hihetetlenül ideges volt, és én is, nem is aludtam az előző éjszaka.

Ez volt a karrieretek legnagyobb önálló koncertje?

Ez volt a második legnagyobb. Volt egy koncertünk Zürichben, Svájcban, ahol 13000 nézőnk volt, de ez volt a második legnagyobb saját show-nk.

Szóval mind együtt töltitek kikapcsolódással az időt a backstage-ben? Úgy érzed, hogy Anette-tel szorosabb a kötelék? Tudom, hogy Tarja gyakran szívesen maradt inkább egyedül.

Igen, nagyrészt. Azt hiszem, ez a banda főleg barátságon alapul. Ennek ellenére Anette-nek mindig szüksége van egy saját öltözőre, mert megvannak a saját dolgai, és eh, mindenki dohányzik, szóval neki szüksége van egy saját szobára emiatt is, de barátok vagyunk.

De ez a zenekaron is túlmutat, nem? Ugyanaz a technikusi gárdátok, ugyanazok a managerek, ők is úgy érezhetik, hogy kiterjesztett értelemben a banda tagjai?

Abszolút, úgy értem, a technikusok ugyanolyan jó barátaim, mint a bandatagok, és a managerek is, szóval ez tényleg egy nagy boldog család. Ismerjük egymást, együtt lógunk a szabadidőnkben. Kb. három hét múlva három technikusunkkal együtt fogok Ausztráliába utazni, egy hathetes túrára.

Te viccelsz. Ez annyira menő! A hagyományos hátizsákos stílusban nyomjátok majd?

Először elrepülünk Perth-be, ott bérelünk egy lakókocsit, azzal megyünk egészen Canberráig, ez kb. 4000 km. Szóval ennyire közel vagyunk egymáshoz a technikusokkal, ők a legjobb cimboráim. Ez a túra egy olyan dolog, amit 15 éve meg akarok próbálni, imádom Ausztráliát, látni akarom az egész országot a szabadidőmben, és ez most a megfelelő idő erre.

Szóval ilyen Crocodile Dundee-féle mókákban is benne lesztek?

Igen, muszáj elmennem cápás merülésre, tudod, amikor beleraknak egy ketrecbe, majd leengednek a cápák közé. Imádok könnyűbúvárkodni, imádok kirándulni, túrázni, meg minden ilyen Indiana Jones-féle dolgot.

Wow, egészen irigy vagyok. Aztán meg vissza a stúdióba, ugye?

Igazából, két hét múlva először a Földközi-tengerre megyek vitorlázni az édesapámmal és a nagybátyámmal. Ez kicsit olyan családi dolog, srácok a tengeren. Jó móka lesz, a Földközi-tengeren, Törökországban és Görögországban, aztán kb. egy héttel azután indulok Ausztráliába hat hétre, utána meg már majdnem karácsony lesz. Aztán januárban elutazok Orlando-ba, hogy meglátogassam Donaldot, Goofy-t, Mickey-t és a többi havert…

Egészen a Disney megszállottja vagy, igaz?

Aww, fanatikus vagyok. Ez lesz a hetedik alkalmam Disney Worldben. Sort kell kerítenem rá minden évben, imádom ezt a világot, és professzionális gyűjtője vagyok a Disney emléktárgyaknak is. Vannak filmszalagjaim, rengeteg könyvem, képregényem, egyéb műveim, meg mindenféle vackom. Van egy teljes szoba a házamban, ami a Disney-nek van szentelve, szóval Disney-cuccokon kívül semmi nincs benne.

[Összeráncolt szemöldökkel nézek rá – ez annyira nem metál.]

Gyerek vagyok, igen!

Szóval az éves mesebevitel után mi következik?

Utána elkezdek éjjel-nappal az új albumon dolgozni, már a próbák helyét is lefoglaltuk. Olyan július-augusztus környékén fogunk próbálni, utána a szeptember szabad, és októberben bevonulunk a stúdióba, ez a terv.

A legutóbbi alkalommal, amikor elkezdtetek az akkori albumon dolgozni, annyi minden csak lógott a levegőben, pl. az, hogy ki lesz az új énekes. Most ez egy másfajta folyamatnak tűnik? Boldogabb érzés most leülni az íróasztalhoz?

Sokkal boldogabb, sokkal több fény van most az alagút végén. Tiszta elképzelésem van az új albumról, ami kicsit furának tűnik, de tudok már minden számcímet. Tudom, hány dal lesz az albumon. Négy szám már kész is van, bár még elég korai fázisban van minden, az egész album, de azért már van némi fogalmam arról, hogy milyen lesz. És uh, még mindig eléggé metal lesz, de azt hiszem, sokkal kevésbé lesz sötét, mint a Dark Passion Play.

Kevésbé sötét – több popos szám? Nem lesz több hosszú, isteni szimfonikus mű? Kemény munka lehet olyanokat írni.

Nem, az ilyenek sokkal könnyebben jönnek. Emlékszem, a Creek Mary’s Blood, ami 8 és fél perces, 2 óra alatt megvolt. A The Poet and the Pendulum is készen volt néhány nap alatt, ugyanez volt a Ghost Love Score-ral, ezek valahogy természetesen jönnek, nem tudom. És akkor vannak számok, mint pl. a Nemo, amiket egyszerűen alig tudtam összerakni. Hónapokig dolgoztam rajta, pedig csak négy perces.

Ez meglepő!

Gondolom. Létre kell hoznod egy olyan számot, ami csak négy percig tart, és érdekesnek meg időtlennek kell lennie, ez a végső kihívás. És a balladák, azok a legnehezebbek, mert egy olyan őszintén megérintő számot megírni, ami nem giccses, hihetetlenül nehéz. Azt hiszem, a Walking in the Air egy jó példa a tökéletes balladára, gyönyörű, szerintem a legjobb szám, ami valaha íródott, és egy cseppet sem giccses.

Igazából, szerintem az egy kicsit. Hatalmas meglepetés volt tegnap éjjel, amikor előadtátok ezt a számot, hiszen évek óta nem hallhattuk.

Ez Anette választása volt, ő igazán imádja ezt a számot, és megkérdezte, hogy van-e mód arra, hogy előadjuk akusztikusan a Hartwallban. Én meg úgy gondoltam, hogy ez egy igazán jó ötlet, adjunk neki egy esélyt. Kipróbáltuk, és végül számomra ez volt a koncert fénypontja tegnap.

A hóesés egy szép ráadás volt, minden bizonnyal nagyon emlékezetes.

A csend és izgalom… Emlékezetessé vált a pillanat azért, mert varázslatos volt, mennyire csendben volt mindenki.

Elég hosszú ideig játszottatok, hogyan tartod fent az energiaszintet egy ilyen nagy show során?

Mindig is azt gondoltam, hogy a legfontosabb a setlist, hogy érdekes legyen számomra, mert akkor élvezem a zenélést, az energia pedig a közönségbe áramlik. De azt is gondolom, hogy bár nem annyira élvezem a Nemo-t vagy a Wishmastert játszani, jó belerakni őket a setlistbe, mert a tömeg nagy része még mindig hallani akarja ezeket is.

Szerinted melyik számok érvényesülnek a legjobban?

A Ghost Love Score és a The Poet and the Pendulum. Az emberek még mindig szeretik ezt, ez remek.

Van olyan régebbi szám, amit szeretnél visszahozni a setlistbe? Esetleg olyan, ami nem illene Anette-hez, szóval soha nem kerül már színpadra?

Azt hiszem, szinte mindet képes lenne elénekelni. De nem fogjuk elő venni a régi anyagot, valamilyen okból nem lenne helyes. Próbáltuk az Elvenpath című számot, de egyszerűen nem volt jó.

Esetleg egy személyes kedvenc, amit szeretnél leporolni?

A Gethsemane az egyik nagy kedvencem, azt szeretném megpróbálni, vagy a Stargazerst. Valamit az Oceanborn albumról.

Egy dolgot igazán el lehet mondani a tegnapi koncertről, azt, hogy látványos volt: hó, konfetti, vendégzenészek, esőfüggöny. Mibe kerül összerakni egy ilyen show-t?

Mivel ez volt az utolsó koncertünk ezen a turnén, ez egy kétéves szakasz lezárása volt, szóval szerettük volna, ha tényleg minden jól néz ki. Végül annyira sokba került, hogy nekünk semmi nem maradt a bevételekből, de mindenképpen megérte. Nem volt olcsó, de ezt így kellett csinálni, és mivel a mieink a világ legjobb technikusai, lehetővé tették, hogy minden gördülékenyen menjen.

Elérhető lesz a koncert egy DVD-n?

Az egész show-t rögzítettük, szóval lehet, hogy fel fogunk használni néhány számot később bónuszként valamin, de nem jelenik meg külön DVD.

Szóval, a turnénak vége, lassan az évtizednek is. Ez elég őrült tíz év volt a finn metal számára, te mit gondolsz, mi a Nightwish, a Bodom, a HIM, a Lordi, az Apocalyptica és hasonló bandák sikerének titka?

Nem tudok neked okot mondani, bárcsak tudnék. Azt hiszem ez a leggyakrabban feltett olyan kérdés, amire mindig megpróbáltam válaszolni, és soha nem tudtam. Miért Finnország? Miért most? Ezt nem tudom, de azt igen, hogy a finn bandák azért sikeresek, mert elérhetetlenek, őrültek. Gondolj csak az Apocalypticára, három cselló és egy dob metalt játszik, ez őrültség. A Finntroll is teljesen őrült, és mégis fantasztikus. A finn bandáknak valahogy megvan a képességük, hogy őrületet teremtsenek, új stílusokat hoznak létre, előítéletek nélkül, mindenki a saját módján. Az emberek ezekben az időkben az eredetiséget keresik, valami hiteleset, és talán ez az, amit a finn rockbandákban megtalálhatnak. Tényleg így gondolom, mert ezek a bandák senkinek sem a másolatai.

Gondoltátok volna 10 éve, hogy headlinerként fogtok játszani a Hartwallban, ahogyan tettétek azt a múlt éjjel?

Soha nem gondoltam volna, egyikőnk sem gondolta, hogy ilyesmi valaha is megtörténhet. Én épp biológiát tanultam az egyetemen, hogy őrült tudós lehessek. Jukka informatikát tanult, Emppu meg valami szőnyeggyárban vagy ilyesmiben dolgozott. Mindenki csak szórakozásból zenélt, megvolt a magunk tempója, és egyszerűen csak kicsúszott a kezeink közül az irányítás. Ezután otthagytuk az egyetemet, elkezdtük non-stop ezt csinálni. Ennek megvoltak a maga előnyei és hátrányai is, hátrány alatt azt értem, hogy mindig nagyon naivak voltunk, de a másik oldalon ott van, hogy őszinték lehettünk, mert soha nem voltak elvárásaink, nem volt semmi pózolás. Tudod, ez nem arról szólt, hogy többet akarunk elérni a zenélés és az ingyen pia élvezeténél.

Szokott idegesíteni a hírnév?

Igen, engem szokott, itt egy kicsit elővigyázatosabbnak kell lennem, hogy mit csinálok, mint más országokban. Például nem hugyozhatok nyilvánosan az utcán. Persze, mindig lehet mondani, hogy rajtad múlik, milyen hivatást választasz, de csak két hete történt, hogy egy háromoldalas cikk jelent meg a házamról, és konkrétan béreltek egy helikoptert, hogy elrepülhessenek fölötte és lefotózzák. Ez a része zavar egy kicsit, benne voltak az irányok is, hogyan lehet a házamhoz jutni.

Ez egy olyan dolog, ami sokal metalzenészt érint Finnországban?

Azt hiszem, a HIM-et és a Rasmust talán, tegnap volt egy cikk arról, hogy a Rasmusból valaki vett egy új autót. De igazából a média egészen kedves hozzánk. Néha egy kicsit bánt, amit írnak, főleg ez a lakóhely-dolog, hogy az útirányokkal meg mindennel együtt fotózták le, ez egy kicsit sok.

Szóval, a show-nak vége, ma este hatalmas party-t csaptok, készen állsz rá? Tegnap kihagytad az afterparty-t, te gazember.

Végignyomni egy ilyen show-t olyan, mint lefutni a maratont. Tudod, nagyon izgalmas élmény, de egyszerűen nem volt erőm már, tartogattam az energiát mára, ma hatalmas lesz a party. Az édesanyám is ott lesz.

Ő lesz a táncparkett királynője?

Igazából soha nem láttam őt táncolni.

Nagy partyarc vagy?

Nagyon ritkán, de már igazán nem jellemző. Soha nem megyek például fesztiválokra, utálom a fesztiválokat. Imádok bulizni, de csak addig, amíg ismerem a körülöttem lévőket és nincs túl nagy zaj. Egy zajos helyen lenni egy halom emberrel, na az maga a pokol.

Forrás: Terrorizer 2009/szeptember