Nightwish.hu

Dark Passion Play – előhallgatás

2007-06-19 Dark Passion Play – előhallgatás

Úton vagyunk a Finnvox stúdiók felé, ahol hamarosan kezdődik a NW új albumának meghallgatása. Sok gondolat jár a fejemben: az album vajon keményebb, sötétebb mint az előző? Milyen lesz most a nagyzenekar hangzása? Hogy fog sikerülni Anette-nek? Tudom, hogy a banda teljesen átgondolta, hogy milyen típusú énekesnőt akarnak, és Anette biztosan teljesíti ezeket a előfeltételeket. Az album meghallgatása előtt hallottam a részleteket a neten, de nem akarok semmit feltételezni a 128k MP3 részletek alapján.

Véleményem szerint, idáig a NW minden albuma jobb volt az előzőnél, és hamarosan meghallom, hogy ez most hogy sikerült nekik. Nemhogy visszafejlődtek volna, de a  sokoldalúság, a technikai megvalósítás és a bandatagok képességei minden alkalommal fejlődtek, és sosem ragadtak le egy helyen. Túlnőttek önmagukon és jelen pillanatban ők az egyik legfényesebb csillag a finn metál egén.

Körülbelül 20, a médiában dolgozó ember van a stúdióban, plusz a lemezkiadó munkatársai. Jukka kivételével az egész banda jelen van, és mint mindig, Tuomas ideges amiatt, hogy az újságírok hogy fogják fogadni az új albumot. Az új album címe Dark Passion Play, 75 perc hosszúságú, és 13 dal van rajta.

Mielőtt részletesebben elkezdeném analizálni az albumot, meg kell említenem, hogy csak egyszer hallottam ezeket a dalokat, úgyhogy lehet hogy van néhány hiba az alábbi szövegben.

Az album a „mamut nagyságú” The Poet And The Pendulum-mal indul, ami 14 perces. A dal egy filmzene-szerű bevezetéssel kezdődik, amit hamarosan egy szoprán fiú is kísér, ezután teljes erővel robban a dal, amikor a banda is belép. Gyorsan és keményen folytatódik, egy kicsit a Pantera szellemében. Anette énekelni kezd. A refrénben megjelenik a menekülés témája: „Get away, run away, fly away…” A refrén után a nagyzenekar lép előtérbe, és visszatér a versszakokhoz. A második kórusrész után egy nyugalmasabb szakasz jön, amiben egy cselló játsza a főszerepet. Aztán a szoprán fiú következik: „Tuck me in beneath the blue…” majd Anette duettet énekel a fiúval. A fiú mond valamit a nagyzenekar alatt, amit nehéz megérteni. A nagyzenekar több erőt nyer, és a dal jobban szárnyal. Emppu játszik valamit, ami egy szólóhoz hasonlít, erre Marco morgással felel. A dal egy pihenőhöz érkezik, de még mindig folytatódik egy résszel. A háború gépezete lecsendesedik, és békesség következik. Egy csöndes fuvola, gyönyörű ének. Zongorakísérettel folytatódik. Van benne valami, ami a Ghost Love Score-ra emlékeztet. Itt van egy szerelmi vallomás. De ki vall szerelmet? És kinek? Ez egy kezdet, vagy egy vég? Olyan sok része van a dalnak, ami nem nyílik meg előttünk első hallgatásra. Mégegy meghallgatás után lehetséges volna többet mondani a dalról.

Mielőtt még összegyűjthetném a gondolataimat, berobban a következő dal, ami nagyon emlékeztet a Wish I Had An Angel-re. A dalt Marco énekli, és elmondhatom, hogy a cím, a Bye Bye Beautiful félrevezető – ez nem egy szép ballada. A nyers, masszív gitárhangzás időnként a Megadeth-re emlékeztet. Ez most vajon egy „Isten veled”… vagy egy „menj a francba”?

Az Amaranth egy zongora trióval kezdődik, majd teljes erővel becsatlakozik a banda és a nagyzenekar. Amikor Anette énekli a kórust, feláll a szőr a hátamon, először az album hallgatása alatt. Van egy erős közép nyolcas, majd újra a versszak és a kórus következik. Aztán egy ideig egy békés zongorarész szólal meg, amit a kórus követ, újra teljes erővel. Ez a kislemez augusztus 22-én fog megjelenni.

A Cadence Of  Her Last Breath rögtön az elején robban. A nagyzenekar hangosan játszik. Anette magasról kezdi. Ez egy bonyolult dal, egy hallgatás után nem sokra emlékszik belőle az ember. A kórus hangzása gyors.

A Master Passion Greed különösen kemény. A bevezetésből ítélve akár egy Tarot dal is lehetne. Állítom, hogy a dal trash kezdése az idáigi leggyorsabb NW mű. Marco úgy énekel, mint akiből árad a düh, a kórus részben lassabb a tempó, a nagyzenekar becsatlakozik, és egyenesen „a szemedbe ugrik”. A vége felé Marco hevesen dühöng. A befejező rész nagyon masszív, agresszív. Vajon kinek szól ez a dal…?

A következő, Eva, egy gyönyörű, nyugodt szerzemény, ami zongorával és oboával kezdődik. Anette tiszta hangon énekel, a dal lassan halad. A második versszakban a dobok óvatosan csatlakoznak. A második kórus után az album első igazi gitárszólója következik. A nagyzenekar néma marad egész addig, amig az utolsó kórusban újra csatlakozik.

A következő dal szintetizátorral kezdődik, és ezúttal a nagyzenekar hamar csatlakozik. Aztán Emppu gitárdallamával folytatódik. Ez alkalommal a műnek kemény a tempója, és Anette sokféleképpen használhatja a hangját. Ennek az Ezeregy Éjszaka Meséi történetnek a címe Sahara, és a végén arab dallamokat élvezhetünk. Ez lesz ennek az albumnak a The Siren-je?

A következő dal keményen kezdődik. Igazi horror film érzést kelt, ahogy a cím is sugallja: Whoever Brings The Night. Az ének szűrőn ment keresztül, olyan, mintha egy flangeren keresztül jönne. A dalban egy különös, kissé ijesztő hang dominál. A dal habár elég „Nightwish-os”, a tempóját illetően gyors. Főleg gitár szerzemény. És nem csoda, hiszen ahogy hallom az egészet Emppu írta.

Ó, te jó ég, a The 69 Eyes kezdett el játszani? Nem, nem, csak a kezdés meglepett. A For The Heart I Once Had-nek vannak a legpoposabb énekrészei az albumon, a dobokkal és a basszussal kísérve. Különösen a „nyávogós” rész érdekes. A kórusban újra több energia van, és a dal szállni kezd. Emppu rövid gitárszólója után egy újabb versszak következik. A kórus hatalmas. Kicsit később lenyugszik, majd egy zongorajáték, Anette és a nagyzenekar következik. Ez egy dal a Halott Fiúról és a gyermekkorról? És mégegyszer a kórus, a banda és a nagyzenekar teljes erőbedobással játszanak.

A következő dal kezdete könnyen emlékeztethet a Creek Mary’s Blood-ra. Akusztikus gitár, és valamilyen mély hangú akusztikus dob. Marco lágyan énekel egy misztikus, sőt egy kicsit népies dallamot, Anette a háttérben marad. A szám olyan, mint egy ír népdal, még a neve is: The Islander. A hegedű belép, és a dal duetté válik: „This is for long forgotten light at the end of the world…” Marco végtelenül gyönyörű műve az óceán hangjaival ér véget. Rögtön ezekkel a hangokkal kezdődik a következő hihetetlenül szép dal, és időbe telik, amíg felfogom, hogy ez instrumentális. És ráadásul egy csodás darab. Skót atmoszférája van és erősen kelta témájú. A Last Of  The Wilds egyre növekszik, ahogy a vége felé közelít. Egy magasztosan hangzó kantele hangjával végződik.

A következő dal is keményen és masszívan kezdődik. Nagy kórus a háttérben. Emppu keményen játszik a gitáron, és Anette fölötte énekel. A kórussal Marco is belép. Anette ezután a háttérben marad. Azután visszatérés a versszakhoz, aminek kissé várakozó hangulata van. Újabb, nagy, gyönyörű kórus. Emppu elkezd egy szólót, rögtön a második kórusból. Vissza Anette-hez, az ének kicsit „lélegezhet”, csak a dobokkal és a nagyzenekarral. A nagyzenekar hangja növekszik egy kelta hegedűvel, és Anette nagyszerű énekével. Marco is belekezd. „Howl! Seven days to the wolves!” A kórus egyszerűen a legjobb. Ez a dal idáig a legjobb az albumon!

Az utolsó dal csellóval kezdődik. Meadows Of  Heaven. Mindjárt csatlakozik egy zongora és egy hegedű is. Anette elkezd énekelni egy békés, gyünyörű dallamot. A kórus erősödik, amit egy újabb, nyugodtabb rész követ. Egy skótduda, vagy valami hasonló hangszer folytatja egy fuvolával. A dobok csatlakoznak, utána pedig a nagyzenekar, Anette és egy nagy kórus is. Emppu előlép egy erős gitárszólóval. A szóló után újra itt az idő egy pillanatnyi megnyugvásra, amikor Anette énekel, csak egy zongora és egy hegedű kíséretében. A nagyzenekar csatlakozik, és elérkezünk egy újabb kórushoz. A dal legvégén egy gospel kórus és egy soul énekesnő énekel, és minden szőr feláll a hátamon. Ez egy csodálatos dal. Még fizikailag is egy nagy élmény, a pulzusom közel van a 200-hoz a dal végén. Ez egy nagyszerű befejezése egy nagyszerű albumnak!

Egy szó mint száz: lehetetlen egyetlen hallgatás után megmondani, hogy ez e az idáigi legjobb NW album. Az érzéseim ugyanazok, mint a Once meghallgatása után: kicsit össze kell szedned magad, és szeretnéd rögtön újra meghallgatni, hogy megérts valamit abból, amit az előbb hallottál. Ezelőtt voltak kétségeim Anette énekével kapcsolatban, de tökéletes volt, és ahogy használja a hangját, az megkoronázza ezt a művet. Sok különböző hangulat van ezen az albumon, a nagyon érzékenytől a robbanóig. A kelta téma az album végén meglepő volt. Több színt hozott az albumra, és emelte a hangulatot, legalábbis a számomra, ugyanis ír rajongó vagyok.

Mindazonáltal, a Sonata Artica-s Henriket idézve „A zenéről írni olyan, mint a híreket olvasni a zongorával”, őrültség leírni ezt a zenét szöveggel, és mindenki másképp hallja a dolgokat. Nyilvános, hogy ez a legdrágább album a finn zene történetében. Miután meghallgattam, úgy érzem, megérte, nem kellett semmivel sem spórolniuk. Az eredmény megközelíti a tökéletest. Már kiválasztottak két dalt, amikhez Antti Jokinen fog klipet rendezni Los Angelesben.

A meghallgatás után elcsíptem a banda egy részét. Emppu, mint mindig, már eltűnt. Marco is éppen indulóban volt, a Tarot következő nap koncertezik Eura-ban. Tuomas és Anette a riporterekkel marad, hogy folytassák a meghallgatást az Inferno-bárban.

Elvégre a banda egy két és fél éves turné előtt áll, úgyhogy jobb, ha már most elkezdenek gyakorolni a bulizásra…

[forrás]

Közönet a fordításért Orsinak.