Nightwish.hu

Beszámoló a turnézáró koncertről

2009-09-27 Beszámoló a turnézáró koncertről

Nightwish + Apocalyptica / 2009. 09. 19. Helsinki, Hartwall Areena

Két hosszú év után a Nightwish világkörüli turnéja a végéhez ért. A banda április elején jelentette be a turnézárás pontos helyét és időpontját, a 11000 jegy, így közel fél évvel a koncertet megelőzően napok alatt elkelt. Az estét nagy visszhang előzte meg, a banda különleges koncertet és meglepetéseket ígért.

Az aréna körül remek hangulat fogadta az érkezőket. Néhány fanatikus több éjszakát is ott töltött, sátorban, a minél jobb hely reményében. Ők a többieket szórakoztatva rögtönzött koncertet adtak a Nightwish minden nagyobb slágerét előadva. Az éjszakákon át várakozók többségében külföldiek voltak, és rajtuk kívül is számtalan fan érkezett más országokból.

A koncertterembe érve a rajongókat nosztalgikus hangulat fogadta, ugyanis a színpad két oldalán lévő kivetítőkön a két év legjobb pillanatairól készült fotók váltakoztak. Az előzenekar fellépése előtt mindenki izgatottan és lelkesen csevegett, még az általában csendes finneket is beleértve. Az Apocalyptica ezen az estén nem főszereplőként volt jelen, így csak egy órácskát játszottak. A 3 csellista pörgős számokkal, és egy vendégénekes, Antti Hyyrynen közreműködésével próbálta bemelegíteni a hallgatóságot, nem csekély sikerrel. A finn közönség jellemzően faarccal, minden érzelem megjelenése és minden hevesebb mozdulat nélkül szokott koncerten szórakozni, és bár lehet, hogy ez a külföldiek magas száma miatt volt így, ez esetben egészen lelkesen nyilvánította ki tetszését a tömeg.

A két banda közötti szünet már nagyon nehezen telt el, szerencsére a Nightwish nem várakoztatta meg nagyon a közönséget. A fények kialvása utáni halvány derengésben bevonuló alakok hatalmas ovációt váltottak ki, majd felcsendültek az első dallamok. A színpadon az együttes hivatalos tagjai mellett Troy Donockley is megjelent, az ő közreműködésével játszották el a Finlandia című Introt. A hazai közönség minden tagja jól ismeri a művet, így a szám aktuálisabb volt, mint eddig bárhol.

A színpadkép a megszokott tengerészes hangulatot idézte Tuomas csónakjával, a sziklákkal, a horgonnyal, a különleges show tiszteletére viszont helyet kapott két emelvény is a színpad két oldalán, ezeken a koncert során Marco és Emppu számtalanszor megfordult. A két kivetítőről pedig a messzebb álló vagy ülő nézők is figyelemmel kísérhették a koncertet. Ennek köszönhetően a show több kameraállásból is rögzítésre került, ami némi reményt ad egy esetlegesen később valamilyen formában megjelenő felvételre, de egy, az End of an Era-hoz hasonló nagyszabású DVD-hez sajnos nem volt jelen a megfelelő technika.

Az Intro után a 7 Days to the Wolves csendült fel. Anette a finn nemzeti színeket idéző szoknyában és visszafogott fekete felsőben lépett színpadra, messziről is látványos, csillogó jeget idéző sminkkel. Hangja tisztán csendült fel, a közönség pedig hamar pörgő hangulatba került. A 7 Dayst az Ever Dream követte, amely sokszor elhangzott ezen a turnén, de ennyire tökéletesen talán még egyszer sem. A rajongók hangos éneke a szám elején jól hallhatóan együtt hangzott Anette hangjával, tökéletes atmoszférát teremtve. A harmadik a sorban a Wishmaster volt, amelynek refrénjét mindenki együtt skandálta, hiszen ezt még az is ismerte, aki esetleg csak véletlenül keveredett el a koncertre.

A Wishmaster után Marco több nyelven is köszöntötte a közönséget, csodálkozva konstatálta, hogy több ember van jelen a csarnokban, mint Kitee és Tervo települések lakossága együttvéve, majd felkonferálta a következő számot. Megszokhattuk már, hogy mindig valamilyen frappáns, és néha a jó ízlés határait feszegető poént hallhatunk a Romanticide előtt, Marco most a férfiakat emlékeztette arra, hogy ne felejtsék majd el alaposan megmosni intim testtájaikat. A Romanticide, a setlist egyik legkeményebb száma mindenkit alaposan megmozgatott, a felszabadultan szórakozók számára minden lehetőség adott volt egy kiadós ugrálásra.

Bár a fanatikusabbak már ekkor észrevehették, hogy a számok sorrendje nem feltétlenül követte a turné elmúlt hónapjaiban megszokottat, a koncert első igazi meglepetése csak ezután következett. Marco bejelentette egy vendégzenész („Mr. Holopainen tengerésze..”) Pekka Kuusisto érkezését, aki elismert hegedűművész. Szőke hajú, mezítlábas, matrózinges férfi lépett fel a Tuomas mögötti emelvényre, és felcsendült a The Siren. Mivel a Nightwish utóbbi albumain szereplő számtalan vendégzenész utaztatása minden koncertre lehetetlen, és mivel a banda talán legnagyobb gyengepontja az, hogy nem tud minden élőben megszólalni, mindig hatalmas élmény a megszokottnál több zenészt látni a színpadon. Az élő hegedűszó különlegessé tette az egyébként sokat játszott dalt, főleg, hogy Kuusisto nem hangról-hangra az albumverziót játszotta el, hanem saját egyéniségét is belevitte játékába. És mivel neve eddig nem bukkant fel a Nightwish körül, igazi, mindenki számára váratlan meglepetést jelentett.

A szám végén Anette levonult a színpadról, számára pihenő következett, Kuusisto viszont maradt. A nem is igazán Nightwish dal, a While Your Lips Are Still Red volt a következő a sorban. A Marco-tól nem megszokott, lágy ének, és az ezt kísérő hegedűszó együttesen mindenkit elvarázsolt.

Anette egy gyors átöltözés után a The Islander klipjében viselt hosszú, fekete ruhájában lépett újra színpadra, hogy elénekelje a Dark Passion Play legnépszerűbb slágerét, az Amaranth-et. A közönség ezen a turnén utoljára, lelkesen skandálta az Anette védjegyévé vált ’HEP’ szócskát. Az Amaranth-et a 14 perces mestermű, a The Poet and the Pendulum követte. A koncert során a szokásosnál több szám hangulatát fokozták a pirotechnikai elemek, talán a legtöbb látványos elem a Pendulumot kísérte. Természetesen a közönség piros szalagok formájában jelképesen Tuomas véréből is kapott.

A Nemo, a Sahara és a Dark Chest of Wonders hármasa következett, a koncert talán legvidámabb, legfelszabadultabb része. Egy átlagos koncerten ilyenkor már a show vége következett, az utolsó nagy ugrálás, ezzel szemben a Hartwallban csak a Dark Chest of Wonders után kezdődött az igazi különlegesség.

Troy Donockley ismét színpadra lépett, hogy közreműködjön a The Islander című számban. Marco felszólította a hallgatóságot arra, hogy valamilyen fényforrással minél több ember járuljon hozzá a dalhoz, így a több száz, vagy a talán több ezer öngyújtó és telefon ringatózó fénye a csillagos ég látványát idézte. Az akusztikus rész itt nem ért véget, Marco a szám végén arra kért mindenkit, hagyják még kicsit a fényeket, hiszen azok a következő dalhoz is illenek. A dalhoz, amit ezen a turné még soha nem adtak elő. Tuomas egy ismerős dallamot kezdett játszani, mégis kellett néhány pillanat, hogy a rajongók felismerjék a régi nagy kedvencet, a Walking in the Airt. Anette angyali hangja feszült figyelmet váltott ki a hallgatóságból, többen látványosan elérzékenyülve hallgatták a kicsit átdolgozott dalt. A szám végén műhó fokozta az emelkedett hangulatot. A rég nem hallott Walking in the Air, a hóesés, a fények és Anette kifogástalan előadása mesebeli hatást keltett, az elvarázsolt hallgatóság pedig hatalmas, dörgő tapssal értékelte a produkciót.

A nézőseregnek nem sok ideje maradt ámulni, Anette ismét rövid pihenőt tartott, a banda pedig belekezdett a Last of the Wildsba. Bár ehhez a számhoz készült finn szöveg is, sajnos élőben csak instrumentálisan hangzott el.

Anette fekete bőr miniszoknyában és szintén fekete felsőben jelent meg újra a színpadon, hogy néhány mondatban összegezze a turnét. Beszélt arról, hogy Afrikán kívül szinte mindenhol jártak, voltak jó pillanataik és rosszak, de azt a dalt, ami következik, a 194 koncert során még soha nem adták elő. Bár Anette egyszer már elénekelte egy szóló fellépésén, a Meadows of Heaven mégis új élményt jelentett egy Nightwish koncerten.

A dal első pillanatától kezdve Anette-re szegeződött minden szem, az albumot hallgatva sem lehetett volna tökéletesebb a dal. Troy Donockley több hangszerrel is emelte a szám színvonalát, a már-már fokozhatatlan hangulatot pedig a szám végén, a színpad előtt lezúduló esőfüggöny tetézte.

A hivatalos setlist itt véget is ért, a banda levonult a színpadról. Természetesen a közönség hamar kiharcolta magának a ráadást, így a koncert a Ghost Love Score-ral folytatódott. A 10 perces szimfonikus csoda az elmúlt hónapokban a közönség kedvencévé vált, Anette pedig a kezdeti bizonytalankodások után ezúttal látványos magabiztossággal énekelte el.

Miután mindenki kirázta a hajából a szám végén ráhullott papírfecniket, Marco megjegyezte, hogy igazából mindenkinek szerettek volna a konfettik között egy személyre szóló és egy nyílt levelet írni, de ezúttal ez nem valósult meg… Ezután hullámzásra kérte a már teljesen megvadult közönséget, taps és lábdobogás kísérte a jégcsarnokon körbefutó legalább 5-6 hullámot, Marco és Anette szavait pedig a „Kiitos!” és „Nightwish!” szavak skandálása szakította meg. A közel (illetve Anette esetében teljesen) könnyekig hatott tagok megköszönték a managerek és a technikusok munkáját, illetve megköszönték a rajongók támogatását is. Cserébe a turné zárásaként egy ’angyallal’ viszonozták mindezt, a felcsendülő Wish I Had an Angelt pedig még a koncertet ülőhelyről nézők is állva tombolták végig.

A színpadon álló 7 személy, Anette, Emppu, Jukka, Marco, Tuomas, illetve a vendégzenészek, Troy Donockley és Pekka Kuusisto meghatottan fogadták az üdvrivalgást, mindegyikőjük a maximumot nyújtotta az este folyamán. A show-t megelőző néhány halovány pletyka (melyek szerint a történelem megismétli önmagát, és az előző hartwallos koncert mintájára a bandának ezúttal is meg kell válnia valakitől) teljesen alaptalanná vált, hiszen ezen az estén mindenki arcáról csak könnyedség, boldogság sugárzott, a koncert hangulata felszabadult volt, mindenki összhangban volt egymással, a banda jövőjével kapcsolatos aggodalomra pedig egyetlen mozdulat sem adott okot.

Az estét záró tűzijáték, az integető, elköszönő tagok, illetve a mihamarabbi, lehetőleg a tömeg előtti kijutás sokak figyelmét annyira lekötötte, hogy észre sem vették az est egyik legnagyobb meglepetését. A Nightwish még a Dark Passion Play felvételei során elkészítette a Zongoralecke című film egyik betétdala, a The Heart Asks Pleasure First feldolgozását, azonban ez az eredeti szerző beleegyezésének hiánya miatt soha nem jelenhetett meg. De mivel egy koncerten lejátszott feldolgozás nem sérti a szerzői jogokat, a közönség búcsúzóul ezt a még soha nem hallott Nightwish dalt, a The Heart Asks Pleasure First-öt kapta. A legfanatikusabbak persze hamar rájöttek, mit is hallanak, így az egyre foghíjasabb tömegben számtalan, a könnyeivel küszködő rajongó ácsorgott.

A kivetítőn végigfutott a turnét érintő legfontosabb adatok felsorolása (többek között a koncertek, a helyszínek, a repülőutak, a megtett kilométerek, az ételadagok száma, és természetesen az elfogyasztott italok becsült mennyisége). Az utolsó sor az Outro végéig a kivetítőn maradt, és ha hihetünk az ígéretnek, akkor „Találkozunk 2011-ben!”.